Hat- Nem érsz nekem ennyit!

Zayn

 "Vesd ki magad elé a szíved, s aztán fuss, hogy mielőbb elkaphasd." 

Ahogy az ujjaim között forgattam a lassan kiürülő üvegemet, arra gondoltam, bárcsak mindig ennyire könnyű lenen minden. Csak lenézni a legjobb barátodhoz, és elsörözgetni az élet nagy dolgairól. Vagy minimum a fociról. Kifújtam a füstöt, és eloltottam a cigimet, nem értem miért panaszkodok folyamatosan.

- Kevesebbet kellene dohányoznod, Malik! - Pattant le mellém Louis, még egy üveg sörrel a kezében – vagy nekem észt osztanom, igaz?

- Határozottan – vigyorodottam el – kösz a múlthetit Lou, képzeld már nem néznek át rajtam a kis akciónk miatt!

- Ugye tudod, nem jöhetnek rá, hogy én is benne voltam? - Vonta fel szemöldökét – na nem mintha annyira bánnám a dolgot, a hideg is kirázz attól az embertől!

- Engem az egész családtól – nyitottam ki a sörömet – igen, még Liam miatt is borsózik a hátam! Hihetetlenül jól játszik a kártyáival a háttérben!

- A csendes ragadozó – kuncogott legjobb barátom – ügyes!

- Azért jobb lesz rá is odafigyelni, haver! Sosem tudhatod!

- Egy kicsit sokat képzelsz a dologba, miért ártana neked, ha te sem teszed? Légy jófiú Malik, és hagyd rám a többit!

Elhúztam a számat a gondolatra. Louis és az Ő nagy tervei. Komolyan ki akar nyíratni mindkettőnket? Felsóhajtottam. Nem akartam komolyabb vitát vele, főleg most, hogy nem is olyan rég békültünk ki. Szabadnapom volt, vagyis igazából valami nagy családi megbeszélés, amire természetesen nem kaptam meghívót, bár hasonlóan jártak el a kis védencemmel, aki most odabent volt Louis házában és azt hiszem a barátnője társaságát élvezte.

Szegény Aurora.

- És, alakulnak a dolgaitok? Mármint a lánnyal? És ne is próbáld tagadni – ült fel mellettem – láttam, hogy nézel rá!

- Nem kellene sehogy sem ránéznem – ingattam a fejemet.

- Mégis megteszed! Fontos neked, ha kockáztattál érte mindent!

- Olyan mintha a húgom lenne – néztem a ház irányába – akit meg kell védenem!

- Aha – nevetett fel Louis – majd meséld be valaki másnak ezt a megható történetet, te ezt a lányt, meg akarod dugni, barátom! Azt akarod, hogy a nevedet nyögje, és reggel mellette ébredhess!

- Valaki nagyon kanos ma – fintorodtam el – nincs szükségem rá, ha egy jó menetet akarok, ezt te is tudod!

- Bocsánat, már el is felejtettem, hogy Mr. Casanova személyes látogatást tett nálam – kötekedett tovább, de már nem figyeltem rá.

Részben természetesen igaza volt, tetszett a lány. De nem ért meg ennyit. Még nekem sem. Tudtam, hogy csak én jöhetek ki rosszul a dolgokból, mert nem az a romantikus fajta vagyok, és ez sok-sok embernek fájdalmat okozhat. Köztük neki. Nem akartam én lenni az a seggfej aki még jobban összetöri az egyébként is darabokban lévő szívét.

Aurora szótlan volt, bátortalan ami nagyon meglepett. Nem kellene így viselkednie, főleg nem azok után amit láttam tőle a szórakozóhelyen. A legjobb megoldás persze az lenne, ha hagynám az egészet, és csak végignézném ahogy tönkremegy, de ezt nem tehetem vele. Nagyon nem.

Louis persze nem érti, legalábbis azt ami a felszínen túl van, na nem mintha bántanám emiatt. Egész egyszerűen nem vagyunk egyformák.

Megjegyzem szerencsére.

További egy órát töltöttünk odakint, amíg túl hűvössé nem vállt az éjszaka, ideje volt hazavinnem a lányt, aki bizony vezetni fog. Tekintve, hogy bár nem vagyok részeg, nem szeretném elveszíteni a jogosítványom pár üveg sör miatt.

- Miért ittál, ha tudod, hogy még ma haza kell mennünk? - Tudakolta csendesen Aurora, hangjában némi szemrehányást véltem felfedezni.

- Mert tudtam, hogy te itt leszel – kacsintottam rá, és beszálltam mellé az autóba, Ő pedig minden további kérdezősködés nélkül indított.

Halkan dúdoltam a dalt ami a rádióból szólt, de nem úgy tűnt, mint aki el lenne ragadtatva a hangomtól, szóval inkább abbahagytam, és próbáltam lazítani.

- Nem szabadna vezetnem – nyögte ki aztán – apám ki fog nyírni!

- Nem fog rájönni – nyugtattam – majd az utcátok elején cserélünk, ennyi az egész! Most itt vagy velem Aurora, ne aggódj folyton! Nem akarsz még valahova elmenni?

- Hova mehetnék? - Tette fel a kérdést kissé gorombán, mire felvontam a szemöldököm, a lány csak a szemeit forgatta, de azért hatalmas vigyor ült ki az arcára, és indexelni kezdett. Hasonló vigyort erőltettem magamra, és hagytam, hogy Ő irányítson.

Néma, sötét utcákon haladtunk végig, a házak száma egyre ritkult, így tudtam, hogy lassan de biztosan kiérünk a városból. Már épp kérdezni akartam amikor lassítani kezdett, és befordult egy döcögős útra, mígnem megállt egy elhagyatottnak tűnt épületnék.

- Téged vonz a hülyeség, igaz? - Néztem ki az ablakon, a környék nagyon bizarrnak tűnt – a múltkor egy raktár, most pedig... hol is vagyunk egészen pontosan?

Visszafordítottam a fejemet felé, de túl közel volt hozzám, tökéletes ajkai ott lebegtek előttem, tekintete nem engedte az enyémet. Meleg lehelete a bőrömet csiklandozta, még közelebb jött hozzám, én pedig azon kaptam magam, hogy finom, rózsaszín ajkait csókolom. Puhán, gyengéden érintettem, amikor pedig átcsúszott az ölembe akkor csak még jobban úgy bántam vele, mint egy porcelánbabával.

Csókunkat nem szakítottuk meg, sőt egyre hevesebben kaptunk a másik után, nyelve forró táncot járt az enyémmel. Kezemet végigvezettem a hátán, a hajához érve pedig megmarkoltam azt, egy picit hátrébb rántva a fejét, ezzel szabad utat adva magamnak arra, hogy végigcsókolhassam a nyakát. Felnyögött az érintésemre, és csípője mozgásával az őrületbe kergetett.

Nagy nehezen a hátsó ülésre keveredtünk, lehámozta rólam a felsőmet, ujjaim puha combját érintették, ruhája felcsúszott a derekáig, mélyen kifújta a levegőt, és lehunyta szemeit amikor egy újabb csókért hajoltam, éreztem, hogy remeg.

Elhúzódtam tőle, holott minden izmom, és idegsejtem a folytatásért könyörgött. Méghozzá azonnal.

Elnyílt ajkakkal ziháltam fölötte, amíg próbáltam összerakni a képet, ujjai görcsösen kapaszkodtak a nyakamba.

- Aurora – böktem meg játékosan arcát orrommal, hogy aztán végig simíthassam arcának ívét – nézz rám!

Nagy nehezen kaptam meg a figyelmet, a szemeiben vágy és félelem keveréke csillogott.

- Te szent szar – csúszott ki ajkaimon a káromkodás – voltál már így együtt valakivel?

Figyeltem ahogy ajkaiba harap.

- Ezt nem hiszem el – kaptam vissza a felsőmet, és elhúzódtam tőle,aztán pedig ki is vergődtem magam a kocsiból. A hűvös levegő lenyugtatott, de nem eléggé. Aurora is kiszállt utánam.

- Most miért vagy mérges?

- Talán el kellett volna mondanod, hogy még szűz vagy – ajánlottam fel, kissé higgadtabban.

- Elvehetted volna – rántotta meg a vállát – a tiéd lett volna, nem nagy ügy!

- Na persze! - Hörögtem – először is, nem veszek el semmit! Ha nekem adod, akkor rendben van, de nem most és nem itt. Komolyan egy elhagyott épület omladozó romjainál, egy autó hátsóülésén akartál megválni tőle, egy olyan sráccal akit alig ismersz?

- Most, miért kell belőle ekkora ügyet csinálni? Ez csak szex, nem?

- Nekem talán – böktem magamra – de neked nem lett volna ugyanaz, és nem kockáztatok, annyit nem ér...

- Mi nem ér annyit, Zayn? Én nem érek annyit?

Ajkamba haraptam. Ezt alaposan elcsesztem.

- Nem úgy gondoltam – ráztam meg a fejem, közelebb lépve hozzá, de ő hátrálni kezdett. Remek. Ha fogócskázni akart, rossz lóra tett.

- Pontosan úgy értetted – törölt le pár könnycseppet szép arcáról – valahogy mindig ez van. Sosem érek annyit, hogy a közelemben legyenek az emberek. Gondolom te is az apámtól félsz!

Nem válaszoltam. Miért tenném, a teljesen nyilvánvalóra?

- Aurora, sajnálom – sóhajtottam végül, igazságtalan voltam vele, nem láthatok a fejébe, nem tudhatom mit gondolhat erről az egészről. Ha szexet akart, megadhattam volna neki. Természetesen sikerült megint eltolnom, mivel magamból indultam ki.

Az első lépés a tönkretétel felé.

Pacsit nekem.

- Nem számít – húzta össze magán kabátját, hangja megtört.

- De igenis számít – szeltem át a köztünk lévő távolságot, újra karomba fontam, hogy ezúttal sokkal durvábban csókolhassam, de nem mozdult. Nem viszonozta cselekedetemet, csupán némán tűrte az egészet. Elszakadtam tőle, le akartam törölni arcáról a könnyeit, de elrántotta a fejét.

- Csak vigyél haza, Zayn!

Bólintottam, magam is beláthattam, hogy esélytelen tovább próbálkoznom. Már nem számít, így tettem amit kért. Nem érdekelt többé jogosítvány, vagy az a pár üveg sör, és valahogy a pár órával ezelőtti gondatlanság érzése is eltűnt belőlem.

A valóság viszont annál inkább rontott be az ajtókon, és még lábat se törölt.

Miért is ne?

Adjunk annak a szerencsétlennek.

Tökéletesen megértettem amikor érzelemmentes arccal sétált előttem, immáron a házuk udvarán. Kinyitottam neki az ajtót, és egészen a szobájáig kísértem, ahol aztán az orrom előtt becsapta ajtaját. Felsóhajtottam, fejemet az ajtónak döntöttem, és egy párszor bele is vertem. Közben természetesen újabb szitokszó áradatot zúdítottam saját magamra. Igaza volt az összes „barátomnak.

Egy érzéketlen pöcsfej voltam.

Miért csak utólag jövök rá ezekre, a cseppet sem apró hibákra?

- Hé haver – lépett a folyosóra Liam – már égre-földre kerestelek, merre jártatok! A gyűlés legalább két órája véget ért már!

- Louis és én, megbeszéltünk pár dolgot, aztán pedig visszahoztam a lányt – böktem az ajtó felé, ami most sokkal komorabbnak tűnt.

- Rossz nap?

- Rossz évszázad – ajánlottam inkább, mire fejcsóválva elnevette magát, és magával húzott a folyosón, le a lépcsőkön, ki a hátsó kertbe, ahol nem voltunk egyedül, de senki új. Harry és a főnök öccse Joseph úgy tűnt elmélyülten beszélgetnek valamiről, Niall pedig szintén nem volt magányos.

- Nahát, nahát – öleltem magamhoz futólag Jane apró kis testét – csak nem a városban volt dolgod?

- Ugye, tudod, hogy ha továbbra is ilyen pofátlan vagy, képes vagyok és elintézlek? Hm, lássuk csak – játszotta az elgondolkodót – mondjuk úgy örökre?

- Kezdek félni – mosolyodtam el, és elvettem a felajánlott italt Liam kezéből. Egy húzásra legurítottam, az alkohol végigperzselte a torkomat.

- Ismeritek egymást? - bökött ránk Joseph, amíg leültem mellé, mire bólintottam.

- Egy nagyon jó barátom!

- Ugyan kérlek – mosolyodott el a férfi – ne etess azzal, hogy létezik fiú-lány barátság! Ez nonszensz!

- Pedig így van – emelte poharát a szájához Jane – persze egy időben együtt is voltunk!

- Sejtettem – forgatta a szemeit Jospeh – Aurora lefeküdt? Miért nincs itt?

- Nem érezte túl jól magát – vette át hirtelen a szót Liam, mire a férfi csak felsóhajtott. Nem úgy tűnt, mint aki meg van ezen lepődve.

- Csodálod? - Nézett rám – ez a ház megöli Őt, na nem mintha nem ugyanezt tenné mindannyiunkkal! Egy ilyen korú lánynak, iskolába kellene járnia, nem magántanulónak lennie, utaznia, tanulnia és az álmait építeni! Carlo persze hajthatatlan, a bátyám egy kicsit védelmező típus!

Igen. Azt én is észrevettem.

- Azt hiszem az összes fiútestvér ilyen, Joseph – nézett rá Jane – már ami az enyémet illeti, vagy éppen a kedves Zayn személyét, aki azt hiszem nem lesz túl boldog ha értesül a húga új barátjáról!

- Jane – szólt rá kimérten Liam, mire felé fordultam, a fiú csak a fejét csóválta, és minden szem Harry alakjára szegeződött.

- Oh – köhintettem egyet, és elkezdtem visszafelé számolni tíztől, vagy esetleg száztól. Nem akartam nekimenni. Még mindig élesen élt bennem az a vita, amikor olyan csúnyán összekaptunk egy srác miatt a húgommal, hogy hosszú hetekig nem beszéltünk egymással.

El kell őt fogadnom, és támogatnom, ha pedig baj van, vagy egész egyszerűen csak szüksége van rám, nos akkor ott kell lennem, és tartanom a vállamat.

De nem ítélkezek.

- Mivel az apátokról nem tudok semmit – vakarta meg tarkóját a göndör – azt hiszem tőled kellett volna engedélyt kérnem, Zayn! Ne haragudj!

- Mihez? Hogy randira hívd?

- Természetesen – ütközött meg rajtam, mire elfintorodtam.

Hol él ez a gyerek? A középkorban?

Kényelmesen hátradőltem a székben, és bólintottam. Nem mintha szükség lett volna erre.

- Vagy talán tőle – vakartam meg államat – Victoria felnőtt nő, megbízok benne, és ha akar téged, hát legyen úgy! De komolyan Harry, tudod, hogy mit fogok tenni, ha megtudom, hogy rosszul bánsz vele!

- Erre nem fog sor kerülni – vette át a szót Joseph, és egyből a kis göndör védelmére kelt – Harry az egyik legjobb ember akit valaha megismerhettem! Ne féltsd Őt tőle, Zayn!

Elmosolyodtam. Legyen úgy.

- A kedves Liam barátunkat annál inkább – vigyorgott tovább a férfi, mire Liam természetesen egyből zavarba jött – mióta is vagy egyedül? Nem félsz, hogy begolyózol?

- Ez az, Liam – helyeselt nevetve Niall, arca kipirult az alkoholtól – miért nem fogsz valakit már magadnak? Ha csak egy estére is!

- Az nem az Ő stílusa – ittam ki újra poharam tartalmát – szereti a nagy csalódásokat, és az összetört szíveket, egy igazi lovag!

- Oh igen, Malik – veregetett hátba az említett – mert egy-egy egy éjszakás kalandod után, még nem ért semmilyen meglepetés, igazam van?

- Másnap lehet – dőlt előre a székében Josep, hogy újra tölthessen – de akkor és ott, az alkohol mindent és mindenkit megszépít!

Erre persze kitört a nevetés, és még én sem állhattam meg nélküle.

Ahogy így végégig néztem a kis társaságunkon, egyáltalán nem tűntek rémisztőnek. Sőt. Sokkal emberibbek voltak, mint gondoltam. Valójában tudtam, hogy mivel foglalkoznak, hogy talán olyanok is vannak itt, akik komolyan ártottak az embereknek.

Sőt.

Több, mint valószínű.

De most nem volt előttem ez a jelenet. Felejteni akartam, amit meg is kaptam. Így igazán nem lehetett okom panaszra.

Persze, minden jónak vége szakad egyszer. De talán nem most, és nem itt.

Joseph megköszörülte a torkát, mire mindenki elcsendesedett és rá figyelt. A férfi arca egyszeriben megváltozott, sokkal komolyabb lett, úgy tűnt nem egy köszöntő tószt mondására készül.

- Még mielőtt mindenki alaposan szétcsapja magát – kezdte meg sejtelmes hangon – beszélnünk kell valamiről, pontosabban el kell fogadnotok valamit, ami ma került a listánkra!

Mindannyian feszülten néztük rá.

- Lesz egy kis bulink – mosolygott gonoszan – pontosabban nektek lesz, hamarosan!

Na tessék.

Kellett nekem elkiabálni azt a nagy békét és jóságot. 

Öt- Állom a szavam

Zayn

"Ahhoz, hogy megbízz valakiben, először önmagadban kell megtanulnod bízni."

Jordan Belford

Furcsa volt újra a régi szobámban, a vacsora azonban még kínosabb volt, senki nem próbálta meg leplezni, hogy valójában nem vagyunk barátok, és ez bosszantott. Victoria természetesen most is kitett magáért, imádtam ha főzött valamit, ami kivételes alkalomnak számított, hősként kampányolva az egyenjogúságért simán végignézné ahogy magamra gyújtom a konyhát, mondván, a főzés nem az ő feladata.

Nem mintha bárki is elvárta volna tőle, mégis megtette. Gondoskodott rólunk, és próbált szerető otthont teremteni a szüleink halála után. Ami nem lehetett könnyű, főleg amikor hazaértem egy-egy hosszú műszak után és mindenre haraptam. Mégis kitartott.

- Mit bámulsz, nyomi? - Bökött oldalba játékosan a húgom. Segítettem neki a mosogatásba, rám esett a törölgetős rész. Mosolyogva megráztam a fejem, nem akartam bevallani, hogy róla áradozok magamban. A végén még kihasználná az alkalmat.

- Csak hihetetlen, hogy ilyen hamar felnőttél!

- Nem is értem, hogy történhetett – hümmögte kigúnyolva – de ha kiselőadást akarsz tartani a régi szép napokról, akkor várd meg amíg lefekszem! Mellesleg, ma még randim van, és nem, semmi közöd hozzá kivel!

- Oké – bólintottam minden kérdés nélkül, helyette inkább az utolsó tányért is a helyére tettem, és amikor visszafordultam felé, felvontam szemöldököm az értetlen tekintetére – most, mi az?

- Semmi akadékoskodás, vagy tiltás?

- Felnőtt nő vagy – rántottam meg a vállam – ha menni szeretnél, hát menj. De előre szólok, hogy egy rossz mozdulat a sráctól, és kitépem a szívét!

- Hölgyeim és uraim, Zayn Malik a farkasember – nevette el magát hangosan, két apró szökkenéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és egy gyors puszit nyomott az arcomra – már attól féltem, nem is a bátyám jött haza!

Fejcsóválva figyeltem ahogy dudorászva kiugrándozik a konyhából, Aurora pedig egyből felváltotta a helyét. Öntöttem magamnak egy pohár vizet, és miközben ittam, képtelen voltam levenni a szemem a lányról.

- Mindig is szerettem volna egy testvért – mosolyodott el, szemlesütve. Mi történt azzal a lánnyal aki gátlások nélkül flörtölt velem pár napja? - Bár azt hiszem Niall elég közel áll ehhez!

- Ha a húgom lennél, nem hagynám, hogy az a szemétláda kezet merjen emelni rád – mutattam a sérüléseire.

Nem akartam előtte felhozni, mégis kitört belőlem, amiért egy hatalmas faszkalapnak éreztem magam. Valószínűleg borzalmasan érzi magát, már csak azért is, mert mindenki látja mi folyik körülötte, mégse tesznek semmit.

- Ne ígérj olyat, amit nem tudnál megtartani! - Ingatta a fejét – vagy nem szereted az életed?

Elhallgattam.

- Igen – bólintott mosolyogva – semmi baj Zayn, tanultam a dologból és kibírom. Ennyi az egész, mellesleg azért vagyok itt, hogy megköszönjem a húgodnak a vendéglátást, a napját se tudom mikor ettem ilyen finom vacsorát – mosolygott hálásan.

- Nos, azt hiszem randija van ma este – vakartam meg a tarkóm zavartan, a gyors váltás miatt – de biztos vagyok benne, hogy örülni fog, ha elmondod neki amikor hazaért!

- Köszönöm!

Ellöktem magam a pulttól, és magára hagytam. Kezemet zsebembe csúsztattam és a telefonom után kutatva próbáltam kitalálni a tervemet. Az ígéreteimet megszoktam tartani, ez pedig most sem lesz máshogy. Lehet, hogy a főváros nem az én terepem, de nem vagyok egy béna, beszari alak. Igazság szerint elég korán kezdtem a csínytevéseket, ha pedig azt nézzük, hogy mire is készülök, felfoghatnám az egészet egy nagy csínként is.

A teraszra érve, rágyújtottam, és vártam, hogy kicsengjen a hívott szám. Egészen konkrétan Louis.

- Szia haver – vette fel rögtön – gondolom már nem vagyunk fasírtban!

- Hát persze, hogy nem – vigyorodtam el, kifújtam a füstöt – főleg, ha még segíteni is tudsz nekem!

- Hallgatlak! - Hallottam a hangján, hogy szintén vigyorog, így bátran belekezdtem.

- Felküldök pár embert innen, akivel még mindig jóba vagyok, az egyetlen feladatod, hogy elcsald valahogy Angelo barátunkat, lehetőleg minél magányosabb helyre, és hagyd, hogy tegyék a dolgukat!

- Te komolyan, meg akarsz halni? Tudod kiről van szó? - Kérdezett vissza tetetett felháborodással – nem mintha nem lennék benne, marhára idegesít az a gyerek!

- Helyes! - Oltottam el a cigarettát – Daniel és Andy mennek, ha pedig nagyon szépen megkérem még a kicsi Kelly is bedobja magát!

- Az elsők között lesz, majd figyeld meg – mosolygott, alig várom, hogy visszagyere, van pár dolog amit meg kell beszélnünk! Erről pedig annyit, hogy keressenek meg ha ideértek, megoldjuk a dolgot!

Tudtam, hogy nem okozna újra csalódást nekem. A bizalmamat akarta, mert lassan de biztosan rájöhetett, ebben tényleg nyakig benne vagyunk. Így mindent ráhagytam, és inkább visszamentem a házba, azzal a szent tervvel, hogy elteszem magam holnapra. Egy kicsit sem féltettem magamat, vagy a barátaimat, mert tudtam, hogy Angelo egyedül nem is olyan nagyfiú. Ezt pedig vétek lenne, nem kihasználni.

Nem igaz?

~*~

- Még meg sem köszöntem, hogy tegnap leszedted azt a barmot a húgomról – léptem másnap Harry mellé, kezemben egy nagy bögre kávéval. Liam mesélte nem olyan rég, hogy mi történt a kapunkban, és bár szívem szerint azonnal felrohantam volna Vicky szobájába, hogy megnézzem tényleg minden rendben van-e vele, és természetesen azért, hogy megtudjam ki volt a srác, inkább elhalasztottam a dolgot. Mégiscsak ma volt a születésnapja.

- Semmiség – mosolyodott el féloldalasan – szerencséje volt, hogy jó kedvemben voltam!

- Azért csak óvatosan – figyelmeztettem – nem kellene, hogy itt is feltűnést keltsünk.

- Meglepődnél milyen ügyesen gyártok névtelen sírokat – tette vállamra a kezét, majd visszament a házba. Hihetetlen, hogy megengedtem, hogy velem jöjjenek.

Két óra múlva már túl voltunk az ajándékozáson is, szerencsére nem gyújtottuk magunkra a házat, valamilyen úton-módon mindenki adott ajándékot, még a srácok is, azonban nem kerülte el a figyelmemet az, hogy Harry hihetetlenül előzékeny volt a húgommal, sőt. Valójában úgy figyelt rá, mintha bármelyik pillanatban eltörhetne.

Egek.

Nem tudom mit mondjak róla, kizárt, hogy szívesen látnám Vicky közelében, de azt hiszem ebben nem én döntök. Harry pont nem úgy nézett ki, mint aki szívesen alkudozik, vagy enged ki a kezéből dolgokat. A göndör fürjei talán barátságossá tették a kinézetét, de mihelyt megszólalt, mindenki tudta, hogy nem érdemes vele szórakozni. Ha a megjelenése nem lett volna elég meggyőző persze.

- Várunk még valakit? - Kérdezte teli szájjal Niall, nem értettem, hogy fér bele ennyi kaja, talán a negyedik szelet tortát tömi magába. Victoria már fel is állt, hogy ajtót nyisson a kopogtatónak, de visszanyomtam a székre.

Engem kerestek.

- Nahát Malik – húzta el a száját az én barna hajú barátnőm, és alaposan végigmért – ha tudtam volna, hogy itt vagy, valami szexit húzok magamra!

- Még ennél is jobban Kelly? - kezdtem el végighúzni ujjamat a kivágott felsőnek hála a bőrén, egyenesen a dekoltázsa felé. Elvigyorodtam amikor elkapta kezemet – hiányoztál!

- Gondolom – forgatta szemeit, behúztam a házba, ahol az étkezőbe érve felvonta szemöldökét a kisebb hadsereg látványára – kihagytok a buliból srácok? Ez nem ér!

- Kelly! - Kiáltott fel boldogan Victoria és beszuszakolta a népes csoport közé a lányt, akiről Niall le se tudta venni a szemét.

- Jó téged újra látni – biccentett felé Liam egy széles mosollyal arcán.

- Mindenki ismer, csak én nem? - Méltatlankodott Niall – meg persze Harry, és Aurora!

- Nem hagytatok ki semmit – ugrattam a lányt, aki egy elegáns mozdulattal meg is hálálta kedvességemet. Csinosak az ujjai.

- Ez kölcsönös Zayn – kezdett bele a tortaszeletjébe – de valakinek mégis el kellett vennie a szüzességedet!

Kitört a nevetés, míg én csak a plafont bámultam, és ajkaimba harapva igyekeztem nem visszaszólni. Hihetetlenül felvágták a nyelvét, az már egyszer biztos.

- Jane Kelly – mutatkozott be aztán a lány – ennek a seggfejnek – bökött felém fejével – az egyik legjobb barátja, gyerekkori játszótársa, és tinédzser kori első nagy szerelme!

- Továbbá a földkerekség legszerényebb lénye – vettem át a szót – sikerült amit kértem?

- Igazán csinos lett az új arca – húzta el a száját elégedetten – tetszeni fog neked!

- Jaj ne – fogta meg a fejét Vicy – mégis mibe keveredtetek már megint? Zayn nem teheted ezt velem!

- Új arc? - Érdeklődött Niall – átrendezted valakinek a képét? - Nézet felém elhűlve.

- Én voltam, bár igaz szívességből – vette át a szót ismét Kelly, majd elégedetten elnyújt a székében – isteni ez a torta, fiúk lányok!

- Nem hiszem el! – Könyökölt az asztalra a szőke – egy törékeny virágszálnak tűnsz, akit meg kell védeni!

- Az egyetlen akit meg kell védeni Niall – szólt közbe húgom – az te leszel, ha tovább ingerled! Ne játszadozz az alvó oroszlánnal!

- Én sem mondhattam volna szebben kislány! - Pacsiztak le nevetve a lányok.

Figyeltem az apró kis társaságot, és örültem, hogy mindenki felszabadultnak, és boldognak tűnt. Szerettem volna örökre megőrizni ezt a pillanatot, főleg, hogy nem tudom mikor lesz megint alkalmam eljönni ide.

Hm. Milyen furcsa azért, hogy egész gyerekkorunkban, arról álmodozunk, hogy „nagyok”, felnőttek legyünk. Ha pedig valóban ideérünk, akkor a fél karunkat odaadnánk pár év, újbóli, gondatlan gyerekkorért.

Én is pontosan így voltam ezzel. Még ha nem is könnyen jutottam el oda, ahol most vagyok. Nem érzem azt, hogy megállna az életem, ha feladnék mindent. Persze, ez a feladás nélkül is így lenne. Az élet sajnos nem tud kifáradni.

Csak azok akik megpróbálnak vele lépést tartani.

Tehát a kérdés már csak az volt, hogy vajon én, meddig bírom. Meddig bírom úgy, hogy ne okozzak a konokságommal, és az állandó menetelésemmel, azoknak akiket mindennél jobban szeretek, vagy a barátaimnak, na meg magamnak.

Elmosolyodtam a gondolatra. Azt hiszem komoly programozási hibáink akadnak. Lassan, de biztosan képesek vagyunk felépülni olyan balesetekből, sérülésekből, amelyek nem mindennap esnek meg velünk. A lelkünket, ami a legtöbb csatát állja, és naponta hullhat darabokra, már nem vagyunk képesek meggyógyítani. Bármennyire is szeretnénk.

Ahogy bármennyire is szerettem volna még minimum egy teljes hónapot itt maradni, nem tehettem, túl hamar elérkezett a búcsú ideje. Kelly és Niall elég ügyesen összemelegedtek, biztos voltam benne, hogy hamarabb fogom látni a lányt, mint gondolnám, és a többiekkel is egész jól kijöttünk a végére.

Aurora azonban más volt.

Zárkózott, és akárhogy kapálóztam ezen segíteni, csak elutasítást kaptam. Este ahogy egy hosszúra nyúlt pókerezés után odakint dohányoztunk, Liam elmondta, hogy komolyan aggódik miatta. De nem mer lépni.

Nem tudtam hogy reagálna arra, ha elmondanám, hogy megverettem azt aki fájdalmat okozott a lánynak. Bíznom kellett volna benne, de nem tehettem. Egyedül akartam játszani, a játékomhoz persze lehetett csatlakozni de nem hívok játékosokat.

Nekik kell bizonyítani.

Hazafelé én vezettem, a többség elaludt, Aurora, Niall vállára hajtotta fejét.

- Tudod, nem kellene ennyire feltűnően csinálnod – törte meg a csendet Liam, elfordította fejét az ablak felé, majd visszanézett rám.

- Mégis mit? - Vontam fel a szemöldököm, de azért, szám sarkában ott bujkált a mosoly. Egy pillanatra a fiúra kaptam a tekintetem, aki csak fejét csóválta.

Ennyiben maradtunk. Nem firtatta a dolgot, én pedig hálás voltam ezért. A szívem a torkomban dobogott amikor bekanyarodtunk a Moretti család felhajtójára. Időközben mindenki felébredt, és újra visszatért a zord álarca mögé. Egy gyors parkolás után Harry és én kipakoltunk mindenki holmiját a csomagtartóból, Liam, Harry és Niall ment elől, Aurora csendesen lépdelt mellettem, mindaddig amíg meg nem torpantunk. Láttam ki miatt volt.

Lehajtottam a fejemet és elégedetten elvigyorodtam.

- Te szent szar – nyögte Niall amikor meglátta a két férfi által kísért sántikáló, igazából alig életben lévő Angelo arcát. Nem állt meg mellettünk, még csak ránk sem nézett, és a jelenlévők közül senki sem akarta megállítani. Aurora légzése felgyorsult amikor elhaladtak mellettünk, és közelebb húzódott, a fiúkhoz, majd kezét felemelte és az egyik vágáshoz érintette ujjait arcán.

- A sebei... - nyögte kikerekedett szemekkel. Ugyanazokon a helyeken voltak, mint neki.

Emlékeztetőül.

Mindannyian rám néztek.

Ők is pontosan tudták, ki áll az egész mögött.

- Mindig megtartom az ígéreteimet, Aurora – néztem a lány szemeibe, aki jelenleg köpni – nyelni nem tudott.

- Ezt te tetted? - Pillantott rám Harry – ha kiderül véged van, és örülhetsz ha csak neked Zayn!

- És ki fog derülni, Harry? - Találta meg végre a hangját Aurora, tekintetében a hétvégén, most először láttam újra azt a bátorságot megcsillanni, mint amikor először találkoztunk.

- Nem – vágta rá azonnal Liam és hálálkodva fogta meg vállamat – talán tanult belőle!

- De, mikor? - Nézet maga elé Niall, úgy tűnt nagyon is gondolkodik, hogyan léphettem le, hogy ne vegyék észre.

- Szívesség volt – sóhajtottam, visszautalva Jane mondatára.

Láttam ahogy a fiúk elvigyorodnak, Niall karon ragadta a lányt és homlokon csókolta, hogy aztán újra elindulhassunk.

Ezúttal én mentem elöl.

Mindenki más pedig utánam.

Lehet, hogy ennek a családnak dolgozom, de nem vagyok a része. Ha pedig így van, akkor a saját szabályaim szerint is játszhatok.

És miért ne tenném? Ha egyszer így érzem helyesnek.

Még. 

Négy- Néma

Zayn

"Csevegni jó, hallgatni arany, de a némaság elviselhetetlen."

Szacsvay László

Nem igazán tudtam megszokni az új helyet, sőt ami azt illeti, nagyon kellemetlenül éreztem magam a legtöbbször, mert tényleg nem voltam több egy egyszerű senkinél, így a legtöbbször átnéztek rajtam. Aminek nem igazán értem, miért nem tudok örülni. A kényeskedésem pedig jó néhány álmatlan éjszakához vezetett, ami fáradt nappalokat okozott, amolyan igazi ásítozósokat, de szerencsémre egész könnyen elment az első három nap, a hétvége pedig egyre jobban közeledett, ami azt jelentette, hogy vásárolnom kellene, egy kisebb születésnapi ajándékot. A kérdés már csak az volt, hogy mit és mikor.

Hihetetlenül szerencsétlen vagyok ezekben a dolgokban. Szívem szerint rábíznám valaki másra, de Louis még jobban utál vásárolni, a barátnője pedig, még mindig egy ribanc szóval ha nem akarok ehető fehérneműt inkább kihagynám ezt az opciót.

A ma este abban volt különleges, hogy csütörtökön közös vacsora van, legalábbis Harry elmondása alapján, akivel egész jóba lettem, már amennyit láttam, és beszéltem vele, de sokkal jobban kedveltem, mint Niall engem. Azt hiszem bántja a csőrét, hogy Liam és én megmentettük a seggét. Aurora nagyon zárkózott. Igazság szerint azt hiszem fél, csak nem tudom kitől, vagy mitől. Az apja rajongásig szereti, és egyszer fültanúja voltam annak ahogy azt magyarázza, hogyan is szerezte a sérüléseket az arcán.

Nagyon nem büntetésből, ahogy azt nekem mondta.

Mégsem akartam kérdezni. Úgy éreztem, hogy azzal csak bajt hozok a fejemre, főleg ha valamelyik családtag volt a ludas. Csak ezért falazhat, nem?

Unottan túrtam bele hajamba, majd kopogtam a lány ajtaján, jelezve, hogy idő van, és ideje lenne lépnünk, ha nem mi akarunk megérkezni utoljára. Azonban amikor kinyitottam az ajtót, egy kicsit ledöbbentem. De nem voltam ezzel egyedül.

- Miért nincs rajtad öltöny? - Meresztette rám nagy szemeit, én pedig hanyagul néztem végig ruhámon. Farmer és felső. Mi a probléma? Miért kéne az öltöny?

- És, te miért vagy kiöltözve? - Replikáztam, de már tudtam, hogy természetesen én baltáztam el, és értesültem valamiről nagyon későn – bajban vagyok?

- Hatalmasba – forgatta meg szemeit, majd egy apró, bujkáló mosollyal arcán behúzott a szobájába, ügyelve arra, hogy a kulcsot elfordítsa a zárban. Szó nélkül lépett a szekrényéhez, hosszú haját a válla mögé dobva, kezdett el kotorászni, mígnem elő nem húzott egy fekete öltönyt, kompletten.

- Kellene érdekelnie, hogy miért tartasz nyakkendőket is, a szekrényedben?

- Inkább nem – nyújtotta át a ruhákat – öltözz át gyorsan – intett a fejével a fürdőszobája felé, kérés nélkül haladtam el mellette, sietős mozdulatokkal vetkőztem le, és még gyorsabbakkal fel, a cipőm szerencsémre fekete volt, de a nyakkendő sehogy sem óhajtott sikerülni.

- Ezt most nem mondod komolyan! - Sóhajtott fel dühösen, átszelte a kettőnk között lévő távolságot és ügyes mozdulatokkal munkához látott, hogy mire észbe kaphassak már valóban készen is álljak.

- Erre meg kellene tanítanod – emeltem meg két ujjam közé csíptetve a számomra kész csodát, megspékelve egy valószínűleg idióta vigyorral.

- Egy ennyi idős férfinak, már meg kellene tudnia csinálnia... - vágta hozzám, cseppet sem kedvesen, és bevallom nem erre számítottam.

- Hé – tártam szét karomat – nem lehetek egyszerre minden, elégedj meg a sármosságommal!

Újra szemforgatás. Ez a nőszemély citromba harapott, de most komolyan?

- És, még szerény is, micsoda kincs! - Elharapta a mondata végét, mert erőteljes kopogás hallatszott, így mindketten odakaptuk a fejünket. Pár pillanat múlva pedig már hallhattuk is a kopogtatóhoz tartozó hangot. Figyeltem ahogy egy csettintésre megváltozik Aurora arckifejezése, és rémülten kezd a fürdő felé taszigálni. Miért aggódik ennyire Angelo miatt?

Igaz, hogy egy hatalmas seggfejről beszélünk, de Ő is pontosan tudja, hogy kinek dolgozok, szóval nem értem.

- Ha elmentünk, várj egy- két percet és gyere utánunk, apám nem szereti ha késünk – bökte nekem mutatóujját, hogy aztán egy gyors mozdulattal majdnem rám csapja az ajtót. Hallottam lépteit az ajtón keresztül, azt is, ahogy elnézést kér. Beljebb jöttek a szobába. Vitatkoztak, bár nem hallottam pontosan miről. Kezdett úgy tűnni, hogy Angelo az, aki meg akarja nevelni, ezt a lányt. Csak tudnám miért. Na nem mintha bármi közöm is lenne hozzá, elvégre, mint mondtam. Még egy porszem sem vagyok a gépezetben.

~*~

A vacsora komolyan rosszabb volt, mint hittem. Az asztalfőnél Carlo ült, jobbján Jospeh aki, mint később megtudtam – pontosabban kikövetkeztettem – az öccse volt, másik oldalán Frank, mellette Angelo, Joseph másik oldalán pedig Niall, mellette Aurora, velük szemben pedig Liam és én. A desszertig minden jól haladt, nem kellett beszélnem, és igazán nem is érdekelt, hogy miről is van szó pontosan, szóval lapulhattam, és élvezhettem a kaját. Ha már a társaság nem volt tízpontos.

- Zayn, hogy érzed magad nálunk? Még a mai nap gondoskodom a fizetésedről – tette hozzá, cseppet sem mellékesen Carlo. Hálásan bólintottam, minden szem rám szegeződött. Amit utáltam.

Azt hiszem emiatt egy kicsit pánikba is eshettem, mivel Liam oldalba bökött.

- Köszönöm uram, minden rendben – köszörültem meg végre a torkom – remélem nem érkezett rám panasz!

- Még nem – húzta gúnyos mosolyra száját Niall – de alig várom az alkalmat!

- Niall – szólt rá Carlo nevetve – ne légy udvariatlan, Harry úgy mesélte, egész ügyesen bánsz a fegyverekkel – nézett megerősítésként Angelo arcára, akinek tulajdonképpen beosztottja volt az említett göndör hajú srác.

Újabb horkantás, és enyhe mosoly Aurora részéről, de nem törődtem vele. Komolyan fejlődtem.

- Én is úgy hallottam – bólintott, miután ivott egy korty bort – talán jó hasznát vennék a katonák között...

Olyan kimért volt velem, hogy legszívesebben behúznék neki, de komolyan. Eszem ágában sincs ilyen jónak feltüntetni magam. De ha még így is lenne, előbb ugranék be egy folyóba, minthogy beálljak zsoldosnak.

Habár, a jelenlegi helyzetem határozottan közelít hozzá.

A fenébe is már, azt az idióta lelkemet.

- Talán majd egyszer – törte meg a kínos csendet Carlo – hétvégi tervek?

Talán közös kérdés lehetett, de meg akartam ragadni az alkalmat, hogy bejelentsem, nem leszek a városban három napig. Pontosabban kettő és fél. De nem ez számított.

- Szeretnék elutazni a húgomhoz, szombaton van a születésnapja, így pénteken kora délután indulnék.

- Rendben van – Carlo szélesen mosolygott – igazából pont a legjobbkor jött, Zayn! Ha menni akarsz, megy Aurora, Harry, Liam és Niall is veled, remélem nem bánod!

Nem akartam vitatkozni, bár tényleg kíváncsi lennék a miértekre. Valószínűleg azonban, okkal nem kötik az orromra, szóval egy bólintással annyiban hagytam a dolgot, és elfogadtam a sorsom. Elképzelhető, hogy Victoria ki fog nyírni a díszes társaság miatt, de annyi baj legyen.

Mindig örült, ha láthatott, én pedig még jobban, szóval bármit kibírok ha róla, vagy a másik húgomról van szó.

Vacsora után az egész társaság szélnek eredt, így kisétálhattam az udvarra, hogy megengedjek magamnak egy gyors cigiszünetet, még ha nem is volt a legjobb ötlet.

Nemcsak a ház volt gyönyörű, de az udvarra is nagy hangsúlyt fektettek, nem is értem miért nem inkább kertésznek jelentkeztem. Bár ebben a házban, még az is életveszélyes foglalkozásnak számítana, szóval maradt ez.

Csak tudnám, hogy miként fogok ebből kikeveredni.

Lassan fújtam ki a füstöt a tekintetem pedig megakadt az egyik baromira giccses szökőkút mellett táncoló Aurora mellett. Igazán légies, gyönyörű látványt nyújtott. Már nem az előbbi ruhája volt rajta, és nem szólt zene sem, mégis teljesen magával ragadott a látvány. Sötét haja követte mozdulatait, amelyek komoly tehetségről árulkodtak. Egészen addig amíg észre nem vett, és megkövülten nézett felém. Eldobtam a csikket, elmosolyodtam. Nem akartam, hogy úgy érezze kukkoltam, szóval inkább hátraarcot vágtam, úgy döntöttem elteszem magam holnapra. Aurora szobájába érve, összeszedtem a ruháimat, majd az enyémbe sétáltam, egy gyors zuhany után pedig szemeimet lehunyva igyekeztem álmot erőltetni magamra.

Nem túl nagy sikerrel. Természetesen.

Órákig forgolódtam, úgy vergődtem az egyébként nagyon is kényelmes ágyban, mint egy harmadosztályú színésznő, aki egy partra vetett halat utánozna, de még arra sem képes.

Szerencsétlen.

Hosszú órák szenvedései után, három órát mégis sikerült összehoznom, még aludt a ház, amikor elrohantam, hogy mégis összehozzak valami ajándékot, de először is lesokkolódtam a számlámon lévő pénz láttán.

A sok nulla miatt, határozottan kezdem megszeretni az új munkahelyem. Egy pár ékszer, ruha és rengeteg könyv után késznek ítéltem a folyamatot, visszasiettem a házhoz, ahol már készen várt rám a csipet-csapat.

Liam vezetett, Harry a motorján jött, én pedig azt kívántam bárcsak én is egy olyanon utazhatnék, ehelyett a sírkamra helyett. Ugyanis, egyetlen büdös szó sem esett köztünk, kivételt képez ez alól a rádió, már ha az számít valamit.

Ismerős utcák után, egyre nagyobb izgalom dobolt a szívemben, amikor pedig leparkoltunk a cím előtt, majdnem kiestem az autóból, Niall legnagyobb örömére, de én csak a kedves középső ujjammal látványával jutalmaztam ezért. Szapora léptekkel indultam meg a járdán, a feketére festett ajtó előtt állva, kifújtam a levegőt, és kopogtam, lenyomtam a kilincset, de az ajtó zárva volt.

- Kérlek, mondd, hogy van kulcsod – sóhajtott fel fáradtan Niall

- Van, de nem hoztam magammal – vakartam meg a tarkómat zavartam, telefonom után nyúltam, hogy felhívhassam, bár így oda a meglepetés.

- Miért, is tetted volna?

- Zayn? - Jött egy csilingelő hang mögülünk, mindannyian a kapuban ácsorgó barna hajú lány felé fordultunk, aki amikor meglátott minket, mindent elhajítva kezéből, rohant egyenesen felém, pontosabban a karjaimba. Nevetve szorítottam magamhoz, míg az Ő teste halk sírástól rázkódott. Hajába csókoltam, és még egyszer szorosan megöleltem, hogy aztán eltolva magamtól alaposan szemügyre vegyem.

- El sem hiszem, hogy ez a kész nő, az én kishúgom – nevettem, Ő pedig megbökte mellkasomat.

- Köszi bátyó – törölte meg arcát – máskor azért borotválkozz meg, ha erre jársz!

Hálátlan. Én dicsérem, Ő pedig egyből a véremet szívja.

Bemutattam a többieket neki, mint barátokat, akik feltétlenül ragaszkodtak ahhoz, hogy megismerjék a családomat végre, már ami maradt belőle, belépve a lakásba pedig szomorúan vettem tudomásul, hogy a kisebbik húgom tanulmányi kiránduláson van, így nem tudunk találkozni. Victoria egyből főzésnek látott, amíg a többiek birtokba vették a szobájukat, és felfedezték az udvart, bár tudtam, hogy Harry csak meg akar bizonyosodni arról, hogy biztonságban vagyunk. Nem mintha ebben a kisvárosban, bármi is történhetne.

Hacsak, egy pár állat el nem szabadul az állatkertből.

Az meg még menő is lenne.

- Aggódnom kéne, hogy hol szedted össze ezeket? - Vonta fel kíváncsian a szemöldökét.

- Már mondtam, hogy a barátaim...

- Ahogy én is, hogy nem kell mindenfélével megetetned – rántotta meg a vállát – nem vagyok már kislány, és az egyetlen barátod, akit tényleg láttam is, az Louis volt. Nem hozol te haza, csak úgy akárkit, hacsak nem muszáj persze...szóval? Terhes a lány, és dühös nagybácsik?

- Mi? - Horkantottam fel – soha nem csinálnám fel azt a lányt, az apja karóra tűzne, és csak utána ölne meg!

- Ugye, tudod, hogy ez lehetetlen?

- Ugye tudod, hogy még mindig túl kíváncsi, és okos vagy! Szeretik ezt a férfiak?

- Nem igazán érdekel, hogy mit szeretnek – vigyorgott rám – a lényeg az, hogy én mit szeretek bennük...

- Felvágós! - Öltöttem rá nyelvemet.

Jó volt újra itt lenni. Olyan, mintha újra gyerek lennék, még ha tudom, az álmodozás jelenleg a legnagyobb őrültség amit elkövethetek.

~*~

- Angelo azt mondta tartsalak szemmel – adta a teljesen őszinte választ a kérdésemre Liam, amikor is megérdeklődtem, ugyan miért vannak velem – plusz, a hétvégén akad egy kis akció, amitől Carlo meg akarja óvni a lányát.

- Angelo utál engem – mondtam, miközben segítettem elkészíteni a reggelit – vagy Ő mindig ilyen?

- Többnyire – vigyorgott rám – pluszban féltékeny is, szóval ebből még elképzelhető, hogy akad egy kis problémád!

- Mi? Miről beszélsz?

- Mind látjuk az Aurora és közted között lévő kémiát Zayn – legyintett lemondóan Liam – Carlo nem ok nélkül akart téged, azt hiszem megbízik benned, és ez nagy szó, főleg a mostani helyzetben!

Összevontam a szemöldökömet. Mostani helyzeten? Mégis mi a fene folyik itt?

Talán láthatta rajtam az értetlenségemet.

- Angelo nem olyan, mint mi Zayn – bökött magára – legfőképp nem, mint én. Azt hiszem sosem volt szíve, ezét van a ranglétrán ott ahol. A kapitány az egyik a családban aki gond nélkül átveheti a hatalmat, ha megszerez magának egy-két személyt a seregből aki támogatja. Félnek tőle, és ha azt hiszed ez kevés, akkor súlyos tévedésekben élsz. Hagyd békén a lányt, különben meghalsz, ilyen egyszerű!

- Carlo nem hagyná...

- Nem vagy a család tagja Zayn – vette ki a pirítósokat, de én tovább ellenkeztem.

- Tudtommal Angelo sem, a katonaság pedig nem hozzá hű! Miért kockáztatná, hogy kinyírják?

- Rávilágítottál a lényegre – mutatott rám – túlságosan félti a seggét ahhoz, hogy meglépje ezt, ahhoz viszont van elég bátorsága, hogy megfélemlítsen, vagy büntessen egy lányt, szerelemként előadva a dolgokat. Ha beházasodik a családba, nagyobb esélyekkel indul majd a főnöki posztért, mint Carlo öccse.

Majdnem kiejtettem a kezemből a kést. Liam szavai jártak a fejemben, újra és újra. Főleg a büntetés szó, ami azt illeti.

- Az a mocskos szemétláda – fújtattam lehajítva a kést a kezemből az asztalra – nem a tűzben szerezte a sérüléseket, Liam! Angelo...

Nem volt meglepett az arckifejezése. Sőt. Inkább nyugodt, és rendíthetetlen.

Tudta.

Mind tudták, Liam, Niall és még talán Harry is mi folyik itt, egyenesen az orruk előtt.

- Hagyd békén a lányt – ismételte meg magát újból – és akkor nem esik bántódásod, nem tehetsz ellene semmit, és ezt Aurora is pontosan tudja.

- Ez erőszak! - Hüledeztem, nem kezelhetik ilyen lazán.

- Ebben nőtt fel – válaszolt keményen – ha jól viselkedik, kevesebb jut az Ő életébe is!

Nagyon úgy tűnt, hogy ez volt a végszó. Nem akartam tovább feszíteni a húrt, azt hiszem, így is sokkal többet tudok, mint kellene.

Undorodtam tőlük.

De ami még rosszabb, és ezerszer felemésztőbb.

Magamtól is. 

Három - Áll az alku

"Minden ígéretet számon kérnek egyszer." 

Lorraine Heath

Újra és újra csengett a telefonom, de nem akartam felvenni, Louis próbálkozott, megjegyzem teljesen hiábavalóan. Nem tudott érdekelni, egy felelőtlen „gyerek” magánbeszéde. A legjobb lesz ha a saját dolgával törődik. A hétvégén egyébként is elutazom a szülővárosomba, a húgomnak lesz születésnapja, szóval ott a helyem. Egy gyors zuhany után boldogan vettem tudomásul, hogy nincs több hívogatás, egészen addig amíg hangos kopogtatás nem hallatszott az ajtó felől.

Felsóhajtottam.

Ennek már sosem lesz vége?

Pontosan tudtam, hogy ki áll az ajtó mögött, de igazából kezdtem rájönni, hogy teljesen értelmetlen húzni az időt, Louis akkor is ide fogja dugni a pofáját, ha akarom, ha nem. Szóval inkább elébe megyek a dolgoknak, és nagy nehezen bár, de ajtót nyitottam.

- Nahát – játszottam a meglepetett – micsoda kellemetlen meglepetés – itt a fiú mellett álldogáló barna hajú lányra néztem – azaz meglepetések!

- Zayn ne csináld ezt – jött beljebb kérdezés nélkül Louis, magával húzva a barátnőjét is. Dühösen fújtattam. Egyiküket se láttam szívesen, de tényleg. Letelepedtek az egyik fotelembe, Lexa a fiú ölében ült, és úgy tűnt nagyon nem érzi itt jól magát. Valószínűleg örült volna, ha Louis egyész egyszerűen hagyja a barátságunkat. Sosem bírtuk egymást.

Becsuktam utánuk az ajtót, és nagy nehezen szembefordultam velük.

- Nem tudnál felöltözni? - Bökött a törölközőre a derekamon Lexa, mire felmordultam.

- Ez az én lakásom, szóval akár pucéran is mászkálhatnék ha úgy akarom!

- Tudjuk haver – ment a viták elé gyorsan Louis – hallom volt itt Carlo, a srácok azt suttogják, hogy ez csodaszámba megy. Mit akart?

- Miféle srácok? - Tudakoltam futólag, a szobámba igyekeztem tényleg magamra kapni valami ruhát. Kezdett hűvös lenni. Egy farmerben, és pólóban tértem vissza hozzájuk. Ezúttal egymás szájában lógtak. A szemeimet forgatva kezdtem hozzá egy kávé elkészítéséhez, hogy aztán a gerlepárra nézhessek.

- Tudom, hogy dühös vagy rám – lökte le az öléből a meglepődött lányt Louis, felém igyekezett – de meg kell értened, hogy...

- Nem! - Vágtam közbe dühösen – neked kell megértened, hogy nem dönthetsz helyettem, és jobban tennéd ha az életveszélyes mutatványokat is mellőznöd, mert nem fogom többet megmenteni a csontos segged!

- Nos ezt kikérem magamnak – hüledezett Louis- a seggem nem csontos!

Egy mosolyfélébe rándult a szám széle de tudtam, ha most elnevetem magam az azt jelentené, hogy az egészet elfelejtettem.

Közben pedig nem.

Még akkor sem ha nincs értelme haragot tartani, mert ezeket a pillanatokat már nem kapom vissza, és valószínűleg csak az időmet vesztegetem. Ami azt illeti, most is.

Ideje lesz megadni magamat.

Elfogadva a – valójában nem is létező – bocsánatkérését felé nyújtottam a kezem, Ő pedig örömmel fogadta. Szélesen elvigyorodott, kék szemei pedig már megint idiótán csillogtak. Micsoda marha, de most komolyan.

- Jobban tennéd ha megborotválkoznál, utaltam borostájára – vágtam hozzá nyersen – úgy nézel ki, mint egy szőrgombóc!

- Na végre, nem csak én nyaggatom ezzel – csengett fel Lexa hangja is. Csoda, ha valamiben egyetértünk.

- Mit fogsz csinálni ha embert kell ölnöd Louis? - Tettem fel a nagy kérdést, tudom, hogy megkapott egy utcát, amolyan mini főnök lett.

- Már túl vagyok egyen – jött gyorsan a rideg válasz, a kezemben lévő bögrét a padlóra ejtettem, erre ő felnevetett – mégis mit hittél, ki okozta a tüzet, hogy az-az ostoba előző emberük sajnos hamuvá égjen?

- Te nem vagy normális! - Kiáltottam rá – mégis mit gondolsz, meddig tart majd nekik rájönni? És milyen hamar fognak kinyírni? Megjegyzem örülhetsz ha csak téged!

- Csak te, Lexa és én tudunk róla, senki nem fog rájönni...

- Sajnálom, hogy megbízol ebben a ribancban – fordultam az említett felé, mire az bemutatott, Louis nem figyelt rám, egész egyszerűen megragadta a felsőmet és keményen a szemembe nézett. Úgy tűnt, most jön a világmegváltó beszéd, esetleg lelkesítés.

- Na ide figyelj Malik – kezdett bele fenyegetően – ebben mind a ketten, jobban mondva hárman benne vagyunk, és nem hagyom, hogy darabjaira hulljon a dolog, mert nagyobb céljaim vannak, egy szaros kis utcánál!

Felvontam szemöldökömet. Ez nem lehet igaz. Komolyan elhiszi, hogy valaha feljebb léphet?

- Vizsgáltasd ki magad Louis – rángattam ki magam a szorításából – mert hülyeségeket beszélsz. Mégis mit akarsz? Átvenni a banda vezetését?

Csend. Nem válaszolt csupán halvány mosoly terült szét arcán, majd barátnőjére nézett, aki szintén mosolygott.

- Ti most csak szórakoztok velem?

- Te is tudod, hogy ez nem lehetséges – szólalt meg Lexa – így természetesen nem. Viszont egész kellemes helyeink lehetnek, szóval légy jó kiskutya és vállald el a melót amit Carlo felajánlott!

- Nem fogom a lányát pesztrálni, úgy tűnt Niall egész jól végzi a dolgát!

- Az a szőke srác csak egy távoli unokatestvér – legyintett lemondóan Louis – sosem bízná rá a lányét, viszont az egyetlen barátja, szóval ezért lógnak ilyen sokat együtt.

- Akkor sem – zártam le a vitát – és ezen te sem változtathatsz Louis! A legjobb pedig az lenne, ha fognád a csajod, és szépen kikísérnéd a házamból, magaddal együtt!

Még utoljára hallottam ahogy felsóhajt, egy kis lemondással a hangjában, de ez volt minden. A csajnak nem kellett kétszer mondani, karon ragadta barátját, és kitipegett az ajtón. Végre magam voltam. Az órára pillantva pedig rájöttem, hogy jobb lesz ha komolyan sietősre veszem a figurát.

Már ha nem akarok elkésni a munkából.

~*~

Túlórát vállaltam, mert különleges ajándékot szántam a legfontosabb lánynak az életemben, de nem ez volt álmaim munkája így alig vártam a végét. Nehéz tárgyakat kell emelgetni a raktárban, nem éppen tiszta a hely, a fizetésről pedig ne is beszéljünk.

De legalább volt valami.

Ami az én képességeimhez és múltamhoz mérten nagy szónak számított. A műszak vége felé jártam amikor egy göndör hajú srác sétált mellém, karjait tetoválások díszítették, és nem úgy tűnt, mint aki tényleg itt dolgozik. Felvontam a szemöldököm.

- A főnök hívat – vágta hozzám minden átmenet nélkül, hogy aztán megfoghassa karomat és az irodába vezessen. Szerettem volna még pár kérdést feltenni, de a srác sokkal izmosabb volt nálam, és az igazat megvallva veszélyesebbnek is tűnt, mint én. Szóval inkább a némaságot választottam.

Az öreg Gilbert ott ült a jól megszokott olcsó öltönyében a kopott íróasztala mögött, hihetetlen, hogy akkora hassal még mindig elfér ott. Mellette Carlo Moretti állt, és Liam.

- Köszönöm Harry – köszörülte meg a torkát Carlo, aki így a félhomályban sokkal veszélyesebbnek tűnt, mint nem sokkal ezelőtt az én házamban. Úgy tűnt, ezt a főnököm Mr. Gilbert is így gondolja, kopasz feje verejtékben úszott.

Az ezek szerint ilyen névvel napvilágot látott Harry bólintott, és elfoglalt helyét, főnöke jobbján.

- Zayn - kezdett bele egy kis noszogatásra az öreg – sajnos, ki kell, hogy rúgjalak...

- Ejnye Gilbert – sussogta Carlo – több tiszteletet Mr. Malik felé, úgy érti el kell, hogy bocsásson fiam, egy kis külső nyomásra!

- Nem tehetik ezt velem – ráztam meg a fejemet – szükségem van erre a munkára...

- Tudom, hogy több helyen dolgozol Zayn, fizeted a számlákat, támogatod a két testvéredet, és emellett még megélni is próbálsz valahogy, de én jobbat ígértem neked, és talán az előző találkozásunkkor nem voltam elég meggyőző!

- Emlékszem rá uram – nyeltem egy nagyot – de sajnos nem fogadhatom el. Már megtaláltam az utamat...

- Az utad egy koszos gyárba vezet, ahol a város, valószínűleg legalávalóbb embere a főnököd? - Kérdezte hirtelen rekedtes hangon Harry.

- Akárhogy is Zayn – talált rá hangjára az említett személy – el kell, hogy engedjelek, és nem akarlak többet itt látni!

Keményen az ajkaimba haraptam. Hát jó. Kezem ökölbe szorult, közelebb léptem az asztalhoz, hogy elvegyem a borítékba rejtett fizetésemet. Belenéztem, és sokkal kevesebb, mint lennie kellene. Nem ez volt az első esett.

- Mr. Gilbert – szólítottam meg az öreget – többel tartozik...

- Elégedj meg annyival kölyök, és hord el magad innen, amíg szépen vagyok! - Kiáltott rám, félbeszakítva, na nem mintha meghatott volna, hogy félelemből megemeli a hangját.

- Ne olyan hevesen – szólalt meg ismét Carlo Moretti – ha többel tartozik Mr. Gilbert, akkor meg is adja, sőt még egy kis prémium is jár!

- De uram – hápogta – nekem nincs annyi pénzem, hogy...

- Sejtettem, hogy ez lesz – nézett a jobbján állóra, Harry pedig elővett egy pisztolyt, és egyenesen az immáron volt főnököm fejéhez szorította – de talán egy kicsi még is akad abban a csinos kis széfben ott a falon, a megjegyzem, borzalmas festmény utánzat helyet. Mr. Gilbert, se gerinc, se ízlés...mégis, milyen ember maga?

Láttam ahogy a férfi elsápad, bár utáltam, nem akartam, hogy meghaljon.

- Mr. Moretti – vágtam közbe – erre semmi szükség!

- Oh dehogyisnem – állította fel a férfit – mennyit dolgoztál ma itt Zayn?

- Tizenhat órát – válaszoltam csendesen, mire Moretti bólintott.

- Akkor adja oda neki a mai bérét is, pluszban még kétszer annyit, mint amennyi a borítékban van Glbert!

Végig remegett az öreg keze amíg kiszámolta a pénzt az asztalra. De megtette. Minden zokszó nélkül, ez pedig valóban meglepett. Bátortalanul vettem el a pénzt, minden lelkiismeret-furdalás nélkül, mert tudtam, hogy megérdemeltem. Bár a fegyveres kikényszerítés vezetett ide. Ha én ezt tudtam volna...

- Úgy – bólintott Harry – még a végén kiderül róla, hogy akad egy kis ész abban a hájas fejedben!

- Köszönöm Mr. Moretti – hálálkodtam a férfire nézve – jövök önnek eggyel!

- Helyes – csapta össze a tenyerét – akkor elvállalod a munkát és itt végeztünk is.

Elmosolyodtam, de azért bólintottam.

Hatalmas őrültség tudom.

Liam elmosolyodott, Moretti pedig szintén így tett, kezet fogtunk egymással, átkarolta vállamat és kiléptünk az aprócska helyiségből. Hátrafordítottam a fejemet, meg akartam nézni, hogy hol marad Harry, amikor egy lövés dördült, majd tompa puffanás visszhangzott a fülemben.

Nagyot nyeltem.

- Az egyik legfontosabb szabályunk Zayn, hogy ne kérdezd mit miért teszek – válaszolta meg fel sem tett kérdésemet – csak bízz bennem, és tudd, hogy úgy lesz a legjobb.

Ez eléggé beszűkült látásforma, ami akár a vesztünket is okozhatja, de nem vitatkoztam. Azt hiszem ettől a pillanattól kezdve, nem is lesz értelme. Hacsak nem óhajtok magamban beszélni, mert valószínűleg úgy is süket fülekre találnék.

Harry motorral közlekedett, a sötétített üvegű járművet Moretti vezette, nem volt sofőrje, mellette Liam ült, akinek nem értettem mi a szerepe ebben az egészben. Talán jogi tanácsadás?

Elmosolyodtam az ostoba viccemen, fejemet a hideg ablaküvegnek döntöttem, és úgy figyeltem az elsuhanó utcákat, amelyeket magunk mögött hagytunk.

Talán úgy tizenöt percet ha autóztunk, próbáltam megjegyezni a környéket, de eléggé kint volt a várostól, amit tulajdonképp ismerek.

Egy nagyobb ház előtt álltunk meg aminek egész hosszú kocsifeljárója volt, rendezett, zöld udvarral. Amolyan sablonszerűre nyírt bokrokkal, ostoba szökőkutakkal, és mindennel ami jó.

- Nálam fogsz lakni, elvárom, hogy tartsd be a szabályokat, de nem leszel a csapatom tagja, legalábbis nem a megszokott módon. Nem fogsz részt venni az akciókban, az egyetlen feladatod, hogy vigyázz a lányomra – szedte kettesével a lépcsőfokokat, mi pedig követtük, megállt az ajtó előtt, hogy rám nézzen – ami az Ő esetében, az egyik legnehezebb feladat lesz ebben a kócerájban! Gyere be!

Azzal már nyitotta is előttem az ajtót.

A helyzet ugyanolyan volt, mint kint. Elnagyolt, kicicomázott terek. Mindenből a legjobb.

- Éppen ideje volt, már várnak rád Carlo – dobogott le a lépcsőn egy szőke hosszabb hajú, nyurga alak, rám nézve elvigyorodott – nahát, kit látnak szemeink, a hős megmentőnk! Frank Rossi szolgálatodra!

- Az apád? - Ráztam kezet férfivel amíg Liam felé néztem. A fiú erre boldog mosollyal arcán bólintott.

- Remek – csapta össze újra tenyerét Carlo – Harry majd megmutatja, hol van Aurora, de nekem most mennem kell, majd vacsoránál találkozunk!

- Erre gyere – bökött fejével a lépcső felé Harry, miután mindhárman távoztak, én pedig követtem lépteit. A fényűzés tovább folytatódott, drága festményekkel, és giccses dísztárgyakkal. A hatalmas ablakok azonban mégis barátságossá tették a helyet. A jobb oldali szárnyban lépdeltünk, egyikünk sem szólalt meg, úgy tűnt nincs ínyére, hogy neki kell eligazítania.

- Sok szerencsét – mondta aztán végül az egyik sötét faajtó előtt megállva, azzal sarkon is fordult, és hamarabb eltűnt, mint azt vártam. Úgy tűnt ma mindenkinek nagyon sietős a dolga. Felsóhajtottam, erőt és bátorságot gyűjtve magamban. Hihetetlen, hogy képes voltam erre.

Úgy döntöttem az lesz a legjobb ha kopogok, így is tettem, de válasz az nem érkezett. Ha ez a lány máris valami cirkuszba keveredett nekem jobb ha szalad, és vele együtt én is. Újabb, ezúttal bátrabb kopogás érkezett részemről, ezúttal a kilincset is lenyomtam, résnyire nyitottam az ajtót.

- Aurora? - Kérdeztem csendesen, olyan félhomály uralkodott a fehér színűre mázolt szobában, hogy azt hittem a lány alszik.

- Sejtettem, hogy idegen lesz – jött halk nyöszörgés az ágyról – a családom nagy része nem ismeri a kopogás fogalmát!

Elmosolyodtam, kicsit fáradtnak tűnt a lány.

- Bejöhetek?

- Már bent is vagy Zayn – hangja teljesen eltért a pár nappal ezelőttitől, egy kicsit megtört volt. Figyelmen kívül hagyva a szarkasztikus hangnemet bezártam magam mögött az ajtót, és további értelmetlen kérdések helyett a függönyhöz léptem, hogy kivilágosítsak. A lány felnyögött a hirtelen jött fényre. Halványan elmosolyodtam és végre ránéztem, a látvány azonban elborzasztott.

Aurora szemei ki voltak sírva, ajkai felrepedve, és úgy tűnt jó pár zúzódás díszíti tejfehér bőrét a karján. Látta, hogy mit nézek ezért szomorúan elmosolyodott.

- Az engedetlenség miatt – hajtotta le a fejét – Niall sokkal rosszabbul járt, az egészről pedig csak én tehetek.

Újra zokogásba tőrt ki, én pedig nem tudtam mit tenni. Utáltam, ha egy lány sírt, vagy bántották. Persze nem bántam túl jól a nőkkel, de soha egyetlen egyet se ütnék meg. Amit vele tettek az undorító volt. Leültem a lány ágya szélére, és az ölelésembe vontam, igyekeztem nem megérinteni sérüléseit a karján, így csak hátát simogattam tétován. Olyan apró volt, törékeny. Innen nézve egy esetlen madárka, aki egy kalitkába vergődik csapzott szárnyaival.

- Sajnálom – húzódott el tőlem – nem indítok túl jól, nem igaz?

Halványan elmosolyodtam.

- Tudod, hogy miért vagyok itt?

- Igen – helyeselt halkan – bár nem tudom, hogyan védhetnél meg, ha még magadat se tudod, legalábbis a lövöldözés...

- Nos kezdetnek például megmentettem az életedet egy kis tűztől – emlékeztettem játékosan – folytatásként pedig soha többet nem engedem, hogy bárki is egy újjal hozzád érjen!

- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani Zayn – rázta meg csüggedten a fejét. Én azonban nem akartam ennyiben hagyni a dolgot. Nem úgy tűnt, mint aki könnyen meggyőzhető, talán nem is ez volt az első eset, de be fogom neki bizonyítani, hogy nem olyan vagyok, mint a többiek, és soha nem is leszek.

Ezt az egyet, bárkinek megígérhetem.