Három - Áll az alku

"Minden ígéretet számon kérnek egyszer." 

Lorraine Heath

Újra és újra csengett a telefonom, de nem akartam felvenni, Louis próbálkozott, megjegyzem teljesen hiábavalóan. Nem tudott érdekelni, egy felelőtlen „gyerek” magánbeszéde. A legjobb lesz ha a saját dolgával törődik. A hétvégén egyébként is elutazom a szülővárosomba, a húgomnak lesz születésnapja, szóval ott a helyem. Egy gyors zuhany után boldogan vettem tudomásul, hogy nincs több hívogatás, egészen addig amíg hangos kopogtatás nem hallatszott az ajtó felől.

Felsóhajtottam.

Ennek már sosem lesz vége?

Pontosan tudtam, hogy ki áll az ajtó mögött, de igazából kezdtem rájönni, hogy teljesen értelmetlen húzni az időt, Louis akkor is ide fogja dugni a pofáját, ha akarom, ha nem. Szóval inkább elébe megyek a dolgoknak, és nagy nehezen bár, de ajtót nyitottam.

- Nahát – játszottam a meglepetett – micsoda kellemetlen meglepetés – itt a fiú mellett álldogáló barna hajú lányra néztem – azaz meglepetések!

- Zayn ne csináld ezt – jött beljebb kérdezés nélkül Louis, magával húzva a barátnőjét is. Dühösen fújtattam. Egyiküket se láttam szívesen, de tényleg. Letelepedtek az egyik fotelembe, Lexa a fiú ölében ült, és úgy tűnt nagyon nem érzi itt jól magát. Valószínűleg örült volna, ha Louis egyész egyszerűen hagyja a barátságunkat. Sosem bírtuk egymást.

Becsuktam utánuk az ajtót, és nagy nehezen szembefordultam velük.

- Nem tudnál felöltözni? - Bökött a törölközőre a derekamon Lexa, mire felmordultam.

- Ez az én lakásom, szóval akár pucéran is mászkálhatnék ha úgy akarom!

- Tudjuk haver – ment a viták elé gyorsan Louis – hallom volt itt Carlo, a srácok azt suttogják, hogy ez csodaszámba megy. Mit akart?

- Miféle srácok? - Tudakoltam futólag, a szobámba igyekeztem tényleg magamra kapni valami ruhát. Kezdett hűvös lenni. Egy farmerben, és pólóban tértem vissza hozzájuk. Ezúttal egymás szájában lógtak. A szemeimet forgatva kezdtem hozzá egy kávé elkészítéséhez, hogy aztán a gerlepárra nézhessek.

- Tudom, hogy dühös vagy rám – lökte le az öléből a meglepődött lányt Louis, felém igyekezett – de meg kell értened, hogy...

- Nem! - Vágtam közbe dühösen – neked kell megértened, hogy nem dönthetsz helyettem, és jobban tennéd ha az életveszélyes mutatványokat is mellőznöd, mert nem fogom többet megmenteni a csontos segged!

- Nos ezt kikérem magamnak – hüledezett Louis- a seggem nem csontos!

Egy mosolyfélébe rándult a szám széle de tudtam, ha most elnevetem magam az azt jelentené, hogy az egészet elfelejtettem.

Közben pedig nem.

Még akkor sem ha nincs értelme haragot tartani, mert ezeket a pillanatokat már nem kapom vissza, és valószínűleg csak az időmet vesztegetem. Ami azt illeti, most is.

Ideje lesz megadni magamat.

Elfogadva a – valójában nem is létező – bocsánatkérését felé nyújtottam a kezem, Ő pedig örömmel fogadta. Szélesen elvigyorodott, kék szemei pedig már megint idiótán csillogtak. Micsoda marha, de most komolyan.

- Jobban tennéd ha megborotválkoznál, utaltam borostájára – vágtam hozzá nyersen – úgy nézel ki, mint egy szőrgombóc!

- Na végre, nem csak én nyaggatom ezzel – csengett fel Lexa hangja is. Csoda, ha valamiben egyetértünk.

- Mit fogsz csinálni ha embert kell ölnöd Louis? - Tettem fel a nagy kérdést, tudom, hogy megkapott egy utcát, amolyan mini főnök lett.

- Már túl vagyok egyen – jött gyorsan a rideg válasz, a kezemben lévő bögrét a padlóra ejtettem, erre ő felnevetett – mégis mit hittél, ki okozta a tüzet, hogy az-az ostoba előző emberük sajnos hamuvá égjen?

- Te nem vagy normális! - Kiáltottam rá – mégis mit gondolsz, meddig tart majd nekik rájönni? És milyen hamar fognak kinyírni? Megjegyzem örülhetsz ha csak téged!

- Csak te, Lexa és én tudunk róla, senki nem fog rájönni...

- Sajnálom, hogy megbízol ebben a ribancban – fordultam az említett felé, mire az bemutatott, Louis nem figyelt rám, egész egyszerűen megragadta a felsőmet és keményen a szemembe nézett. Úgy tűnt, most jön a világmegváltó beszéd, esetleg lelkesítés.

- Na ide figyelj Malik – kezdett bele fenyegetően – ebben mind a ketten, jobban mondva hárman benne vagyunk, és nem hagyom, hogy darabjaira hulljon a dolog, mert nagyobb céljaim vannak, egy szaros kis utcánál!

Felvontam szemöldökömet. Ez nem lehet igaz. Komolyan elhiszi, hogy valaha feljebb léphet?

- Vizsgáltasd ki magad Louis – rángattam ki magam a szorításából – mert hülyeségeket beszélsz. Mégis mit akarsz? Átvenni a banda vezetését?

Csend. Nem válaszolt csupán halvány mosoly terült szét arcán, majd barátnőjére nézett, aki szintén mosolygott.

- Ti most csak szórakoztok velem?

- Te is tudod, hogy ez nem lehetséges – szólalt meg Lexa – így természetesen nem. Viszont egész kellemes helyeink lehetnek, szóval légy jó kiskutya és vállald el a melót amit Carlo felajánlott!

- Nem fogom a lányát pesztrálni, úgy tűnt Niall egész jól végzi a dolgát!

- Az a szőke srác csak egy távoli unokatestvér – legyintett lemondóan Louis – sosem bízná rá a lányét, viszont az egyetlen barátja, szóval ezért lógnak ilyen sokat együtt.

- Akkor sem – zártam le a vitát – és ezen te sem változtathatsz Louis! A legjobb pedig az lenne, ha fognád a csajod, és szépen kikísérnéd a házamból, magaddal együtt!

Még utoljára hallottam ahogy felsóhajt, egy kis lemondással a hangjában, de ez volt minden. A csajnak nem kellett kétszer mondani, karon ragadta barátját, és kitipegett az ajtón. Végre magam voltam. Az órára pillantva pedig rájöttem, hogy jobb lesz ha komolyan sietősre veszem a figurát.

Már ha nem akarok elkésni a munkából.

~*~

Túlórát vállaltam, mert különleges ajándékot szántam a legfontosabb lánynak az életemben, de nem ez volt álmaim munkája így alig vártam a végét. Nehéz tárgyakat kell emelgetni a raktárban, nem éppen tiszta a hely, a fizetésről pedig ne is beszéljünk.

De legalább volt valami.

Ami az én képességeimhez és múltamhoz mérten nagy szónak számított. A műszak vége felé jártam amikor egy göndör hajú srác sétált mellém, karjait tetoválások díszítették, és nem úgy tűnt, mint aki tényleg itt dolgozik. Felvontam a szemöldököm.

- A főnök hívat – vágta hozzám minden átmenet nélkül, hogy aztán megfoghassa karomat és az irodába vezessen. Szerettem volna még pár kérdést feltenni, de a srác sokkal izmosabb volt nálam, és az igazat megvallva veszélyesebbnek is tűnt, mint én. Szóval inkább a némaságot választottam.

Az öreg Gilbert ott ült a jól megszokott olcsó öltönyében a kopott íróasztala mögött, hihetetlen, hogy akkora hassal még mindig elfér ott. Mellette Carlo Moretti állt, és Liam.

- Köszönöm Harry – köszörülte meg a torkát Carlo, aki így a félhomályban sokkal veszélyesebbnek tűnt, mint nem sokkal ezelőtt az én házamban. Úgy tűnt, ezt a főnököm Mr. Gilbert is így gondolja, kopasz feje verejtékben úszott.

Az ezek szerint ilyen névvel napvilágot látott Harry bólintott, és elfoglalt helyét, főnöke jobbján.

- Zayn - kezdett bele egy kis noszogatásra az öreg – sajnos, ki kell, hogy rúgjalak...

- Ejnye Gilbert – sussogta Carlo – több tiszteletet Mr. Malik felé, úgy érti el kell, hogy bocsásson fiam, egy kis külső nyomásra!

- Nem tehetik ezt velem – ráztam meg a fejemet – szükségem van erre a munkára...

- Tudom, hogy több helyen dolgozol Zayn, fizeted a számlákat, támogatod a két testvéredet, és emellett még megélni is próbálsz valahogy, de én jobbat ígértem neked, és talán az előző találkozásunkkor nem voltam elég meggyőző!

- Emlékszem rá uram – nyeltem egy nagyot – de sajnos nem fogadhatom el. Már megtaláltam az utamat...

- Az utad egy koszos gyárba vezet, ahol a város, valószínűleg legalávalóbb embere a főnököd? - Kérdezte hirtelen rekedtes hangon Harry.

- Akárhogy is Zayn – talált rá hangjára az említett személy – el kell, hogy engedjelek, és nem akarlak többet itt látni!

Keményen az ajkaimba haraptam. Hát jó. Kezem ökölbe szorult, közelebb léptem az asztalhoz, hogy elvegyem a borítékba rejtett fizetésemet. Belenéztem, és sokkal kevesebb, mint lennie kellene. Nem ez volt az első esett.

- Mr. Gilbert – szólítottam meg az öreget – többel tartozik...

- Elégedj meg annyival kölyök, és hord el magad innen, amíg szépen vagyok! - Kiáltott rám, félbeszakítva, na nem mintha meghatott volna, hogy félelemből megemeli a hangját.

- Ne olyan hevesen – szólalt meg ismét Carlo Moretti – ha többel tartozik Mr. Gilbert, akkor meg is adja, sőt még egy kis prémium is jár!

- De uram – hápogta – nekem nincs annyi pénzem, hogy...

- Sejtettem, hogy ez lesz – nézett a jobbján állóra, Harry pedig elővett egy pisztolyt, és egyenesen az immáron volt főnököm fejéhez szorította – de talán egy kicsi még is akad abban a csinos kis széfben ott a falon, a megjegyzem, borzalmas festmény utánzat helyet. Mr. Gilbert, se gerinc, se ízlés...mégis, milyen ember maga?

Láttam ahogy a férfi elsápad, bár utáltam, nem akartam, hogy meghaljon.

- Mr. Moretti – vágtam közbe – erre semmi szükség!

- Oh dehogyisnem – állította fel a férfit – mennyit dolgoztál ma itt Zayn?

- Tizenhat órát – válaszoltam csendesen, mire Moretti bólintott.

- Akkor adja oda neki a mai bérét is, pluszban még kétszer annyit, mint amennyi a borítékban van Glbert!

Végig remegett az öreg keze amíg kiszámolta a pénzt az asztalra. De megtette. Minden zokszó nélkül, ez pedig valóban meglepett. Bátortalanul vettem el a pénzt, minden lelkiismeret-furdalás nélkül, mert tudtam, hogy megérdemeltem. Bár a fegyveres kikényszerítés vezetett ide. Ha én ezt tudtam volna...

- Úgy – bólintott Harry – még a végén kiderül róla, hogy akad egy kis ész abban a hájas fejedben!

- Köszönöm Mr. Moretti – hálálkodtam a férfire nézve – jövök önnek eggyel!

- Helyes – csapta össze a tenyerét – akkor elvállalod a munkát és itt végeztünk is.

Elmosolyodtam, de azért bólintottam.

Hatalmas őrültség tudom.

Liam elmosolyodott, Moretti pedig szintén így tett, kezet fogtunk egymással, átkarolta vállamat és kiléptünk az aprócska helyiségből. Hátrafordítottam a fejemet, meg akartam nézni, hogy hol marad Harry, amikor egy lövés dördült, majd tompa puffanás visszhangzott a fülemben.

Nagyot nyeltem.

- Az egyik legfontosabb szabályunk Zayn, hogy ne kérdezd mit miért teszek – válaszolta meg fel sem tett kérdésemet – csak bízz bennem, és tudd, hogy úgy lesz a legjobb.

Ez eléggé beszűkült látásforma, ami akár a vesztünket is okozhatja, de nem vitatkoztam. Azt hiszem ettől a pillanattól kezdve, nem is lesz értelme. Hacsak nem óhajtok magamban beszélni, mert valószínűleg úgy is süket fülekre találnék.

Harry motorral közlekedett, a sötétített üvegű járművet Moretti vezette, nem volt sofőrje, mellette Liam ült, akinek nem értettem mi a szerepe ebben az egészben. Talán jogi tanácsadás?

Elmosolyodtam az ostoba viccemen, fejemet a hideg ablaküvegnek döntöttem, és úgy figyeltem az elsuhanó utcákat, amelyeket magunk mögött hagytunk.

Talán úgy tizenöt percet ha autóztunk, próbáltam megjegyezni a környéket, de eléggé kint volt a várostól, amit tulajdonképp ismerek.

Egy nagyobb ház előtt álltunk meg aminek egész hosszú kocsifeljárója volt, rendezett, zöld udvarral. Amolyan sablonszerűre nyírt bokrokkal, ostoba szökőkutakkal, és mindennel ami jó.

- Nálam fogsz lakni, elvárom, hogy tartsd be a szabályokat, de nem leszel a csapatom tagja, legalábbis nem a megszokott módon. Nem fogsz részt venni az akciókban, az egyetlen feladatod, hogy vigyázz a lányomra – szedte kettesével a lépcsőfokokat, mi pedig követtük, megállt az ajtó előtt, hogy rám nézzen – ami az Ő esetében, az egyik legnehezebb feladat lesz ebben a kócerájban! Gyere be!

Azzal már nyitotta is előttem az ajtót.

A helyzet ugyanolyan volt, mint kint. Elnagyolt, kicicomázott terek. Mindenből a legjobb.

- Éppen ideje volt, már várnak rád Carlo – dobogott le a lépcsőn egy szőke hosszabb hajú, nyurga alak, rám nézve elvigyorodott – nahát, kit látnak szemeink, a hős megmentőnk! Frank Rossi szolgálatodra!

- Az apád? - Ráztam kezet férfivel amíg Liam felé néztem. A fiú erre boldog mosollyal arcán bólintott.

- Remek – csapta össze újra tenyerét Carlo – Harry majd megmutatja, hol van Aurora, de nekem most mennem kell, majd vacsoránál találkozunk!

- Erre gyere – bökött fejével a lépcső felé Harry, miután mindhárman távoztak, én pedig követtem lépteit. A fényűzés tovább folytatódott, drága festményekkel, és giccses dísztárgyakkal. A hatalmas ablakok azonban mégis barátságossá tették a helyet. A jobb oldali szárnyban lépdeltünk, egyikünk sem szólalt meg, úgy tűnt nincs ínyére, hogy neki kell eligazítania.

- Sok szerencsét – mondta aztán végül az egyik sötét faajtó előtt megállva, azzal sarkon is fordult, és hamarabb eltűnt, mint azt vártam. Úgy tűnt ma mindenkinek nagyon sietős a dolga. Felsóhajtottam, erőt és bátorságot gyűjtve magamban. Hihetetlen, hogy képes voltam erre.

Úgy döntöttem az lesz a legjobb ha kopogok, így is tettem, de válasz az nem érkezett. Ha ez a lány máris valami cirkuszba keveredett nekem jobb ha szalad, és vele együtt én is. Újabb, ezúttal bátrabb kopogás érkezett részemről, ezúttal a kilincset is lenyomtam, résnyire nyitottam az ajtót.

- Aurora? - Kérdeztem csendesen, olyan félhomály uralkodott a fehér színűre mázolt szobában, hogy azt hittem a lány alszik.

- Sejtettem, hogy idegen lesz – jött halk nyöszörgés az ágyról – a családom nagy része nem ismeri a kopogás fogalmát!

Elmosolyodtam, kicsit fáradtnak tűnt a lány.

- Bejöhetek?

- Már bent is vagy Zayn – hangja teljesen eltért a pár nappal ezelőttitől, egy kicsit megtört volt. Figyelmen kívül hagyva a szarkasztikus hangnemet bezártam magam mögött az ajtót, és további értelmetlen kérdések helyett a függönyhöz léptem, hogy kivilágosítsak. A lány felnyögött a hirtelen jött fényre. Halványan elmosolyodtam és végre ránéztem, a látvány azonban elborzasztott.

Aurora szemei ki voltak sírva, ajkai felrepedve, és úgy tűnt jó pár zúzódás díszíti tejfehér bőrét a karján. Látta, hogy mit nézek ezért szomorúan elmosolyodott.

- Az engedetlenség miatt – hajtotta le a fejét – Niall sokkal rosszabbul járt, az egészről pedig csak én tehetek.

Újra zokogásba tőrt ki, én pedig nem tudtam mit tenni. Utáltam, ha egy lány sírt, vagy bántották. Persze nem bántam túl jól a nőkkel, de soha egyetlen egyet se ütnék meg. Amit vele tettek az undorító volt. Leültem a lány ágya szélére, és az ölelésembe vontam, igyekeztem nem megérinteni sérüléseit a karján, így csak hátát simogattam tétován. Olyan apró volt, törékeny. Innen nézve egy esetlen madárka, aki egy kalitkába vergődik csapzott szárnyaival.

- Sajnálom – húzódott el tőlem – nem indítok túl jól, nem igaz?

Halványan elmosolyodtam.

- Tudod, hogy miért vagyok itt?

- Igen – helyeselt halkan – bár nem tudom, hogyan védhetnél meg, ha még magadat se tudod, legalábbis a lövöldözés...

- Nos kezdetnek például megmentettem az életedet egy kis tűztől – emlékeztettem játékosan – folytatásként pedig soha többet nem engedem, hogy bárki is egy újjal hozzád érjen!

- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani Zayn – rázta meg csüggedten a fejét. Én azonban nem akartam ennyiben hagyni a dolgot. Nem úgy tűnt, mint aki könnyen meggyőzhető, talán nem is ez volt az első eset, de be fogom neki bizonyítani, hogy nem olyan vagyok, mint a többiek, és soha nem is leszek.

Ezt az egyet, bárkinek megígérhetem.